Hehe, a hanyatló Nyugat! – kuncog a polgár, megosztván a Facebookon, hogy Bajorországban bezzeg olcsóbb a szalámi (német sávszélesség-kimutatásokkal pózolni kevésbé lenne szexi). „Hanyatló nyugat: Magyarország az egyik legszegényebb ország az EU-ban” – cikkeznek az úgynevezett független lapok, valahányszor érkezik egy újabb statisztika a magyarok uniós viszonylatban alacsony szintű fogyasztásáról (mert miközben egyre több nő pánikol, hogy klímakatasztrófába nem szül gyereket, muszáj azt tekinteni az életminőség fokmérőjének, hogy ki mennyi árut vásárol össze, ki milyen gyakran cseréli újabbra és újabbra az ázsiai gyártmányú készülékeit és ki hányszor keresi fel a műkörmöst).
Hölgyeim és uraim: ez a hanyatló Nyugat – prezentálja képeit a blogger valamely csinos germán faluról (jó, hát amikor például Duisburg-Marxloh környékén, Seine-Saint-Denis kies Allende negyedében vagy esetleg a Lisszabon melletti Jamaica telepen járt, biztos pont le volt merülve az akksija).
Ugyanazok, akik idehaza kérlelhetetlen tényellenőrként igyekeznek leleplezni a túlzott kincstári optimizmust és az egyoldalú propagandát,
a Lajtán túlra tekintve egy romlatlanul naiv törzsrajongó lelkesedésével bizonygatják,
a Nyugat márpedig nem hanyatlik, hiszen összességében még mindig igen jól él, továbbra is megelőz minket egy sor statisztikában. És hát valóban: az infláció alacsonyabb, az egzotikus tájakon áttelelni képes nyugdíjasok aránya magasabb, nem kérdés.
Csakhogy definíció szerint a „hanyatlik” nagyon nem azt jelenti, hogy „hozzánk képest leszakadt, kész, végleg le van körözve”, hanem hogy „ereje, szorgalma, képessége stb. csökkenést, visszaesést, visszafejlődést mutat”, illetve „színvonalában, értékében esik, süllyed; visszafejlődik”.
Ennek fényében vizsgáljuk meg, mennyiben meríti ki vagy nem meríti ki a „hanyatlik” fogalmát az, amit Németország prezentált nekünk az elmúlt napokban.
Van ugye ez a Lützerath, ahol a zöld gazdasági miniszter és a szintén zöld vezetésű környezetvédelmi tárca politikája nyomán
nemrégiben elbontottak néhány működő szélerőművet, hogy a hűlt helyükön barnakőszenet lehessen kitermelni.
A zöld gazdasági miniszterről egyébként annyit kell tudni (mármint azon kívül, hogy szakdolgozatát Casimir Ulrich Boehlendorff költészetéből írta), hogy megválasztása után a köztévének kifejtette: „Nem tudom, mit csinálok holnap. (…) Tíz napja nem mosogattam. A tej elfogyott. Ma reggel vízzel ettem a müzlimet, nem viccelek. Nem volt már otthon tejem, se zabitalom” – ami persze nem feltétlenül utal szellemi, illetve képességbeli hanyatlásra Adenauerékhez képest; simán lehet a fejlődés egy általunk még nem ismert felsőbb foka is az, amikor az ember nem bírja öt perccel korábbra beállítani a vekkert, hogy a sok ezer eurós fizetésével munka előtt beugorhasson a pékhez, ha már az okoshűtő nem küldött emlékeztetőt a zabitalkészletek aktuális állásáról.